-

2015. június 11., csütörtök

Dr. Kollárné Déri Kriszti: Válni tudni kell! Válási stratégiák

Gyakran tapasztalom, hogy ha megsértenek, megcsalnak, megaláznak, elhagynak, elárultnak, kifosztottnak, magányosnak, de legfőképpen lúzernek érezzük magunkat. Sokféleképpen próbálunk kontrollt keresni a kontrollvesztett helyzeten.

"Harcolj vagy menekülj" alapstratégiákat eleve vesztesnek gondolom. 
Ha cirkuszolunk ("harcolj"), a másik kezére játszunk: lám, lám, ezért hagylak el, mert ilyen vagy, te ezt (meg)érdemled, hogy így bánjanak veled... 
Ha meghátrálunk ("menekülj"), elköltözünk, magunkat hibáztatjuk, magunkra rántjuk a felelősséget (pl. elvisszük és kisajátítjuk a gyerekeinket), szabad utat engedünk az agresszornak.

Megpróbálhatnánk másképpen. Hogyan? Erre keresünk ebben a Válni tudni kell! sorozatban választ.

Válni tudni kell! "Fogd be!"-stratégia


"Hólabda Effektusként is emlegetik ezt az elvet, ami emlékeztet minket arra az időre, amikor még ilyen kis hólabdával dobálóztunk. A hólabda nőtt, egyre nagyobb és nagyobb lett, a végén már megállíthatatlanul gurult lefelé a domboldalon, és a szomszéd kocsiján plattyant széjjel, némileg behorpasztva annak tetejét. Másnap már mindenki az Óriási Hólabdáról beszélt, amit – micsoda felelőtlenség! – mi szabadítottunk el…"
(Micimackó és a Tao)

Fogd be! Fog ez menni! Mint felállni.

Hagyd abba az önmarcangolást, az elkeseredett szemrehányást, az értelmetlen szitkozódást, a "miért történik ez velem?", "mit rontottam el?"-típusú szado-mazot.
Nem kell semmit csinálni, "csak" fogd be.

Minél magasabbra teszi valaki a megelégedettségének a mércéjét, annál nehezebb megoldást találnia az adott problémára. Azok, akiken utópia-szindróma jelei mutatkoznak, természetesen sohasem találhatnak kérdéseikre kielégítő válaszokat:
„Mialatt az elérhetetlent űzzük, lehetetlenné tesszük a megvalósíthatót” (Watzlawick, 1990, 78).
A problémavak olyan ember, aki számára semmi sem probléma, és minden megoldás kielégítő. Az utópista viszont minden megoldásra váró problémának tekint, és egyetlen jelenbeli megoldással sem elégedett. Az utópista a végső és univerzális választ keresi, és mivel még arra sincs objektív kritériuma (az igazolási eljárás elvi lehetetlensége miatt), hogy megtalálta-e vagy sem, mindig úgy fogja érezni, még ha véletlenül rá is hibázik, hogy nem bukkant rá. Az utópista egy soha meg nem érkező utazóhoz hasonlítható:
"mind azok közül az utazók közül valók, akik örökké vándorolnak, de sohasem érkeznek meg. Az elérhetetlen pszichológiája szükségszerűvé teszi, hogy minden tényleges kielégülést veszteségként (…) éljenek meg (…)" (Watzlawick, 1990, 82).

Az utópiaszindrómát mutató személy a valósághoz nem illeszkedő premisszákból (előfeltételezések) indul ki, és ha a problémamegoldás során kudarcot vall, akkor nem kiinduló tételeit igazítja a realitáshoz, hanem a világot és önmagát vádolja a sikertelenségért. Vagyis olyan problémákra keres válaszokat, amiket nem lehet megoldani.
Az utópiaszindrómát kiküszöbölő második metaheurisztikánk (ökölszabályunk, ami egy másik ökölszabályt felülír, helyettesít) tehát így szól:
„Ha egy kérdés egyáltalán feltehető, akkor azt meg is lehet válaszolni” (Wittgenstein, 2004, 102).
A harmadik metaheurisztikánk a csend, illetve a hallgatás fontosságát hangsúlyozza.
„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell!” (Wittgenstein, 2004, 103). Olyan világban, amely tele van hatalmas szénaboglyákkal, csak efféle heurisztikákkal lehet boldogulni.

Részlet: Kollár-Déri: Vízen járni A válságkezelés filozófiája

Forrás: I love school

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése