Az online társkeresőre feltöltött fotók témáját előzőleg, az önbecsapások kapcsán más oldalról már érintettem. Mire lehet jó, hogy egy nem bennünket ábrázoló vagy egy sok évvel fiatalabbnak és/vagy -20 kg-val kevesebbnek mutató fotót teszünk fel magunkról?
Mit várhatunk ettől? Leginkább azt, hogy az első randevúnál tovább ne nagyon jussunk. Hogy a saját sikertelenségünkért, csalódásunkért (ismét) másokat vagy a külső körülményeket okolhassuk.
A fotó, a mottó és a bemutatkozó mind a figyelem felkeltését szolgálja. A férfiak számára a nők fotója a legmeghatározóbb inger, a nők számára pedig inkább az, amit és ahogyan egy férfi elárul magáról. A fotó ehhez képest másodlagos. A nők tehát nem igazán engedhetik meg maguknak, hogy ne töltsenek fel fotót, minél jobb fotót, míg a férfiaknak – sokszor a rendszer által generált – sablon szövegtől kellene tartózkodniuk.
Akárhogyan is, az erősen vizuális dominanciájú világunkban tisztában vagyunk azzal, hogy fontos a fotó, így nagy a tét,. Az „oh, akkor olyan jól néztem ki” buzgalmával kiválasztjuk életünk legdögösebb fotóját, akár elhanyagolva azt az aprócska tényt, hogy 15 évvel ezelőtt készült és 15 kilóval könnyebbek voltunk.
Feltöltjük a képet, s miközben várjuk a hatást, bekúszik a címbéli lépesméz effekt: már nem is annyira az a hosszú távú célunk mozgat, hogy társat találjuk, hanem az, hogy a Másik érdeklődését megragadva egy érzelmileg egyre jobban bevonó virtuális (chat, levelezés, sms, telefon) viszonyba, időtöltésbe bonyolódjunk. Ilyenkor a személyes találkozás és megismerkedés a kialakult helyzet fennmaradását veszélyeztetheti.
Ezekből a kapcsolódásokból valós kapcsolatok nagyon ritkán születnek. Ha mégis sor kerül találkozásra, sokszor csalódás, rászedettség érzés a vége. Ezért van az, hogy sokan az ismerkedés eme részét ösztönösen lerövidítik vagy ki is hagyják, helyette a személyes találkozásokban hisznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése